A tudatos öngyógyítás számomra nem egy módszer, hanem egy új élet kezdete.
Kantuly András vagyok – az unokáimnak egyszerűen Bandi Papó.
1960-ban születtem Kisvárdán, és amióta hazakerültem a szülőotthonból, Nyírmadán élek. 1982-ben megtaláltam az életem párját, Icukát, akivel azóta is egymás mellett járjuk az élet útját. Három fiúgyermekkel ajándékozott meg bennünket az élet.
Hosszú éveken át egyszerű, dolgos, családszerető életet éltünk. Dolgoztunk, neveltük a gyerekeinket, és tettük a dolgunkat, ahogy akkoriban oly sokan.
Aztán eljött egy nap, amely kettéválasztotta az életemet.
A nap, amikor minden megváltozott
2007. augusztus 8-án perforálódott a vakbelem.
A váratlan betegség és az azt követő szövődmények miatt a következő években 13 műtéten estem át. Hét sipoly alakult ki, elveszítettem a vastagbelem jelentős részét és a vékonybelem egy részét is. Hosszú fájdalom, kiszolgáltatottság és bizonytalanság következett.
2010 karácsonyára eljutottam oda, hogy az orvosok már nem tudtak újabb megoldást kínálni.
Én azonban valahol legbelül még mindig éreztem:
Nem ez lehet a vég.
A testem gyenge volt, de bennem ott maradt valami, amit nem tudtam feladni:
az élet szeretete.
Nem akartam itt hagyni a feleségemet, a családomat, és azt sem akartam elfogadni, hogy ennyi volt.
A döntés pillanata
Két évig vártam, hogy történjen valami.
Aztán 2012 karácsonyán megláttam magamról egy fényképet, és szembesültem azzal, amivé az évek alatt lettem.
Akkor értettem meg igazán:
ha élni akarok, nekem is tennem kell érte.
Nem azt jelentette ez, hogy többé nem számít az orvos vagy a tudomány. Azt jelentette, hogy nekem is vállalnom kell a saját részemet abban, amit az életemmel kezdek.
Elkezdtem kutatni.
Olvastam, tanultam, figyeltem a testem jelzéseit, és sokféle módszert megismertem. Végül a tudatos légzés, a belső figyelem és a taoista gyakorlatok adták meg azt az alapot, amelyből később a saját gyakorlataim is megszülettek.
Ekkor kezdődött el számomra a tudatos öngyógyítás útja.
Nem egyik napról a másikra.
Nem egyetlen csodálatos pillanatban.
Hanem napról napra, apró lépésekben.
A lassú felemelkedés
Három év kitartó gyakorlás után, 2015 körül már láttam a változást.
A hét sipolyból kettő maradt.
A történet azonban itt még nem ért véget.
Évekig folytattam a gyakorlást, tanultam, figyeltem és kerestem az összefüggéseket. 2023-ra minden sipoly bezáródott.
Azóta újra teljes életet élhetek.
Én ezt nem egyetlen csodának látom, hanem egy hosszú útnak, amelyen a hit, a szeretet, a kitartás, a tudatos önmunka és Isten vezetése együtt adtak erőt.
Nem azt gondolom, hogy Isten helyettem végezte el mindazt, amit nekem kellett megtennem.
Éppen ellenkezőleg.
Azt érzem, hogy Ő adott erőt ahhoz, hogy ne adjam fel, és végig tudjak menni az úton.
Ezért ma így fogalmaznék:
A gyógyulás útja számomra nem egy csoda volt, hanem egy hosszú belső átalakulás.
Miért osztom meg a történetemet?
Mert amit átéltem, azt nem szeretném magamban tartani.
Nem azért hoztam létre ezt az oldalt, mert azt gondolom, hogy megtaláltam minden betegség egyetlen megoldását.
Azért osztom meg a történetemet, mert a saját életemben megtapasztaltam, milyen sokat jelenthet, amikor az ember nem mond le önmagáról.
Azt szeretném megmutatni, hogy még a legnehezebb időszakokban is lehet új célt találni, újrakezdeni, tanulni és lépésről lépésre visszatalálni az élethez.
Hiszem, hogy a test természetes folyamatait érdemes támogatni mozgással, légzéssel, tudatos figyelemmel, életmóddal és belső munkával.
Amit én megtanultam, azt egyszerű gyakorlatokba próbáltam rendezni, hogy mások számára is érthetőbb és követhetőbb legyen.
Az út, amelyből megszületett a DOKANTU
2015 körül már megpróbáltam könyvbe rendezni mindazt, amit addig átéltem és megtanultam.
Ma, több mint tíz év távlatából sok mindent másképpen látok.
Ezért a régi írásaimat nem tekintem kész igazságoknak. Inkább úgy tekintek rájuk, mint az utam korai lenyomataira.
Sok kérdésre akkor még csak kerestem a választ. Azóta tovább tanultam, tovább kutattam, és a tapasztalataim is tovább értek.
Így született meg fokozatosan az a gondolkodás és gyakorlati rendszer, amelyet ma DOKANTU néven ismerek és adok tovább.
A Bandi Papó oldal ezért elsősorban az emberről szól:
a történetről, a küzdelemről, a családról, a hitről, a keresésről és arról az útról, amelyen eljutottam idáig.
A DOKANTU oldal pedig már ennek az útnak a rendszerezett tudásával, gyakorlataival és összefüggéseivel foglalkozik.
Amit ma már biztosan tudok
Nem egyik napról a másikra változott meg az életem.
Lépésről lépésre történt.
Megtanultam, hogy a test mellett a lelket is ápolni kell. Megtanultam türelmesebbnek lenni önmagammal. És azt is, hogy néha a legnagyobb fordulat nem kívül történik, hanem bennünk születik meg egy döntés formájában:
Élni akarok.
Ma ezért ezt vallom:
A hit erőt ad.
A szeretet megtart.
A kitartás továbbvisz.
A tudatos önmunka pedig segít elindulni.
Nem állítom, hogy minden út mindenkinek ugyanaz.
Azt viszont a saját életemből tudom, hogy nem szabad túl korán kimondanunk magunkról, hogy nincs tovább.
Ha én felálltam a mélységből, te is képes vagy rá!
Sokan csodának nevezik, ami velem történt.
Én inkább úgy érzem, hogy a csoda nem egyetlen pillanatban született meg.
Nap mint nap tettem azért, hogy megtörténhessen.
És közben végig ott volt mellettem a hit, a szeretet, a családom, valamint az a belső erő, amely újra és újra felállított.
Ma már nemcsak azt szeretném elmondani, hogyan éltem túl, hanem azt is, hogy mit tanultam közben az életről, a testről, a lélekről és önmagamról.
Ezért folytatom a kutatást, a gyakorlást és a tapasztalataim megosztását.
Bandi Papó – Tudatos öngyógyítás Isten segítségével
Ha érdekel a 13 műtét története látogass azz oldalra.